Védőburok vagy valóság?
Olvastam egy cikket a Pető Intézetről, és bár csupa jó dolog volt benne, egy részen megakadtam. Védőháló. Külön világ.
Tudni kell, hogy én 3 éves koromtól egy hasonló intézményben, a Vakok Iskolájában nevelkedtem. Ez azt jelenti, hogy kollégista voltam (igen, már óvodásként) és 8. osztályig ez így is maradt, ahogy régebben nagyon sok vak gyerek esetében.
Amellett, hogy sokat köszönhetek az ott töltött időszaknak, én ezt a rózsaszín védőburkot, amiről a cikk mesél, egyáltalán nem látom ennyire pozitívnak.
Szerintem bármilyen fajta fogyatékosságról legyen szó, vakság, mozgássérülés, értelmi fogyatékosság vagy bármi más, sosem szabad burokban nevelni. A fő probléma, hogy utána sokkal nagyobb sérelmet okoz, hogy hirtelen belecsöppensz a való világba, mintha fokozatosan hozzászoknál.
Másrészt ez a rózsaszín burok egyfajta stressz is, főleg a vége felé. Nálam például az utolsó év volt nehéz ilyen szempontból: mindenki körülöttem ijesztgetett azzal, hogy milyen borzalmas lesz a "való világ", és hogy nem vagyok felkészülve rá. De hogy lettem volna, ha sosem tanították és sosem tapasztaltam?
És ha valaki nem jut el gimnáziumba vagy bárhova a "világba", hanem mondjuk egy ilyen speciális intézményből hazaköltözik, annak talán sosem lesz valódi élettapasztalata, ha csak a családja nem tudja megadni neki. De többségében rengeteg mindenről lemarad, például önálló döntésekről, hibázva tanulásról, lehetőségekről.
És az is nehéz, hogy sokan például elsőként akkor találkoznak vak emberrel, amikor gimiben az osztálytársuk lesz... Akkor már sokkal nehezebb megismerni egymást. Ebben a cikkben például szuper, hogy együtt alkotnak nem fogyatékossággal élő gyerekekkel mozgássérült gyerekek. Ha kicsi korban "találkozunk egymással", akkor sokkal egyszerűbb - a gyerekek elfogadóbbak, őszintébbek.
Hogy mi a tanulság? Valójában nincs külön világ és nem is jó, ha mesterségesen alkotunk. Egy, közös világunk van, ahol meg kell tanulnunk együtt élni. <3
Csilla
